01. The Manhunt 02. Breakdown 03. Soul Injection 04. Don't Follow Me 05. True Love 06. Fed Up 07. Whore Of Babylon 08. Salvador Lemones 09. D.T.S 10. Hey Dead Man! 11. Sons Of Smoke 12. The Great Eraser 13. I Go Out To Sail In Outer Space

Posztindusztriális motorcore. Egy mondvacsinált kifejezés, pontosabban önmeghatározás a budapesti illetőségű Nuke részéről. Nem tudom, hogy csak én láttam-e túl sokszor a Mad Max-et, de erről a kiváló marketingfogásról nekem azonnal derékbatört, elkorhadt kaktuszok, a végtelen prérin száguldó V8-as amerikai benzinfaló pickupok, ütött-kopott Harley Davidson alkatrészekkel teleaggatott amatőr szerelőműhelyek ugranak be. Emögé a kitűnően eltalált image mögé már csak be kell állnia a zenekarnak, és kész is az abszolút mocsokrock őrület, amit persze csúnyán el is lehetne rontani mindenféle hatásvadász hülyeségekkel, de a Nuke-nak ez valahogy sehogy sem akar sikerülni a Soul Injection során. Lehet kitolni az öreg Chevy-t a műhelyből, itt most zenélés lesz!

Aki még soha nem találkozott a srácok zenéjével, azt mindenek előtt felszólítanám némi agymunkára: emlékszik még valaki a Metallica I Disappear-jére? Igen-igen, bőven a Jason Newsted-es felállásra gondolok, amikor Hetfield még hordószám termelte befelé a whiskey-t, és volt súly a Metallicában. Na, ha ez megvan, akkor adjunk hozzá némi Queens Of The Stone Age-féle elvontságot, mocskot és betegséget. Ha ez így önmagában nem lenne elég, próbálkozzunk meg mondjuk a legújabb Down album világának hozzákeverésével is, amit ízlés szerint fűszerezzünk meg dallamos és fogós refrénekkel, majd tálalás előtt bolondítsuk meg jó adag oldschool rákkenrollal. Ugye, hogy jól hangzik? És ami a baromi vicces, hogy az is. És magyar. Nagy bátorság lenne azt mondani, hogy a Nuke abszolút eredeti és sajátos zenét játszik, mert ez azért ilyen formában túlzás, és a mai világban közel lehetetlen is hatásmentesnek maradni a könnyűzenében, de ami a lényeg, hogy kitűnő érzékkel és kellő újítási szándékkal tudnak hozzányúlni régóta futó stílusokhoz, ami az igényes zenéléshez véleményem szerint elengedhetetlen erény. Meg különben is, kit érdekel néhány elcsépelt sémára épülő ötlet, ha jól megszólaló, jól megírt dalokat hall egy egész nagylemezen keresztül? A kérdés természetesen költői.

Általában utálni szoktam az intrókat, az esetek többségében semmi értelmük. Utoljára a Limp Bizkit agymenéseivel tudtam egyetérteni ilyen téren, azok rendesen megalapozták a hangulatot, és az egyperces kis sample után már lehetett is együtt fuckolni a világra Fred bácsival. A másik véglet, amikor egy album csak úgy in medias res (vagy hogy metálosak maradjunk: in your face) belekezdődik az arcodba, az sem jó. A The Manhunt névre keresztelt felvezető okosság egyfajta középút a kettő között, igazából tökéletesen ellátja a feladatát: ha esetleg valami teljesen más jellegű zenéről kapcsolnál a Soul Injection-re, kellő mértékben kikapcsol az előző világból, hogy a hallójárataid könnyebben be tudják fogadni a rájuk váró, közel 46 percnyi lájtos sártengert. A két, szintén egy-egy perces átvezető számocskáról nagyjából ugyanezt tudnám elmondani, hiszen a Salvador Lemones borongós hangulatfestegetése, valamint a The Great Eraser erősödő lüktetése (amellyel egyébként az album abszolút csúcspontjának ad zseniális alapot) szintén remekül el vannak találva. Szükség is van a felvezetésre, és a pihenőkre, mivel a zenekar nem szórakozik, a Breakdown-t indító kedélyes, kissé Palikát idéző "húúú!" elindítja a lavinát, az album pedig innentől kezdve egészen a legvégéig alig hagy pihenni, folyamatosan van min meglepődni, van mire odafigyelni. A visszafogott headbang pedig még egyedül hallgatva is elkerülhetetlen, tényleg.

Az említett dal címe egyébként rendkívül találó a lemez egészére nézve, hiszen a breakdownokat a jelek szerint nem érintette semmiféle gazdasági válság, egyáltalán nem spóroltak velük a srácok. Persze nem szabad klisés, dögunalmas *core elemekre gondolni ezalatt, a Nuke esetében sokkal inkább dohos, fűszagú, ólomsúlyú belassulásokról, mélyenszántó és hatásos riffekről beszélhetünk, amelyeket kiváló arányérzékkel helyeztek el a számokban. Bár közel minden nótában találhatunk mély, akár Cavalera-i egyszerűségűnek is degradálható gitártémákat, a Soul Injection ennek ellenére egyáltalán nem akar erőltetetten metálkodni, ez a visszafogott és érett zenei hozzáállás pedig értékelendő, különösen napjaink felemás mezőnyében. Nagyon kevés rockzenekar tudja megtalálni az egészséges középutat súly és popularitás között, ám ha egy debütalbumon ez hallhatóan ennyire remekül sikerül, véleményem szerint méretes hülyeség volna nem odafigyelni ezekre a sugárfertőzött srácokra a jövőben. Igen, utóbbi mondatom a rádióknak és TV csatornáknak szól, meg természetesen a hallgatóknak: ezt a lemezt érdemes megvenni.

Nehéz helyzetben vagyok, hiszen ennyi dicsérő szó után nyilvánvalóan a negatívumok felsorolására kéne áttérnem - már csak hitelességem megőrzése végett is -, de sajnos meg vagyok lőve, ezen az albumon egyszerűen minden van, aminek lennie kell egy rockzenei korongon a 21. században. Először is kapunk az arcunkba egy remek kezdőnótát, amelyet egy mesteri refrénnel és atmoszférával megáldott címadó követ, eddig zsír. A tapasztalt zenehallgatóban ezen a ponton joggal vetődik fel a kérdés, hogy vajon eldurrogtatta-e utolsó munícióit ezzel a két bivalyerős számmal a Nuke. A zenekar válasza egy igencsak határozott nem, amely kijelentésüket a Don't Follow Me rádióbarát refrénjével teszik cáfolhatatlanná. Ha pedig sok lenne így elsőre a lendületből, már érkezik is ezüsttálcán a True Love című szerzemény, melynek menetelős, tempóban lényegesen visszafogottabb kezdése úgy hívja fel magára a figyelmet, hogy közben nem fárasztja tovább a hallgatót semmilyen fölösleges pörgéssel; azt meg már szerintem mondanom sem kell, hogy a dal refrénje ismét hibátlan. A banda oldschool rockosabb oldalát hivatott bemutatni a Fed Up: zúdul itt a nyakunkba töménytelen mennyiségű húzós riff, ugrálható groove, és lezárásképpen egy húsos-zsíros breakdown is, csillagos ötös. Mocskos kezdőtémát, és felejthetetlen refrént vonultat fel egyik személyes kedvencem, a Whore Of Babylon is, amelynek utóízével talán átvészeljük valahogy az utána következő 3 töltelékszámot.

Nem kell semmi kimagaslóan rosszra gondolni, nincs semmi probléma a D.T.S pattogós, helyenként némi Panterás ízzel megtámogatott semmilyenségével, ahogy a Hey Dead Man! is egy alapvetően jól sikerült nóta, de az album szintjét azért alulmúlják. Nem is beszélve a Sons Of Smoke kissé erőltetett punkos-belassulós témáiról, szerintem a Soul Injection abszolút gyengepontját ezutóbbi track képezi. Aggodalomra semmi ok, valószínűleg a számsorrend megvitatásánál maguk az alkotók is észrevehették ezt, mivel az album utolsó 6-7 percére tartogatták a tökéletes katarzist, melyet rádióbarát módon I Go Out To Sail In Outer Space névre kereszteltek. Tisztában vagyok a szó elcsépeltségével, de ez a szám egész egyszerűen zseniális, nem tudok rá mást mondani. A címhez hűen valóban kicsit space-jellegű, elszállós, de mégis kőkemény és húzós alapriff annyira megragad az ember fülében, hogy az már szinte idegölő. A refrén pedig a totális zenei aljasság betetőzése, a többperces instrumentális zúzdáról pedig még szót sem ejtettem.

Kismillió dolog miatt lehet gyűlölni egy zenekart, például én átvitt értelemben azért szoktam módfelett utálni bandákat, mert bizonyos dalaikat lehetetlen eltávolítani a hallójárataim mélyéről. Srácok, most komolyan, elmentek ti a p*csába! :D

95%