01. The Manhunt 02. Breakdown 03. Soul Injection 04. Don't Follow Me 05. True Love 06. Fed Up 07. Whore Of Babylon 08. Salvador Lemones 09. D.T.S 10. Hey Dead Man! 11. Sons Of Smoke 12. The Great Eraser 13. I Go Out To Sail In Outer Space

Posztindusztriális motorcore. Egy mondvacsinált kifejezés, pontosabban önmeghatározás a budapesti illetőségű Nuke részéről. Nem tudom, hogy csak én láttam-e túl sokszor a Mad Max-et, de erről a kiváló marketingfogásról nekem azonnal derékbatört, elkorhadt kaktuszok, a végtelen prérin száguldó V8-as amerikai benzinfaló pickupok, ütött-kopott Harley Davidson alkatrészekkel teleaggatott amatőr szerelőműhelyek ugranak be. Emögé a kitűnően eltalált image mögé már csak be kell állnia a zenekarnak, és kész is az abszolút mocsokrock őrület, amit persze csúnyán el is lehetne rontani mindenféle hatásvadász hülyeségekkel, de a Nuke-nak ez valahogy sehogy sem akar sikerülni a Soul Injection során. Lehet kitolni az öreg Chevy-t a műhelyből, itt most zenélés lesz!

Aki még soha nem találkozott a srácok zenéjével, azt mindenek előtt felszólítanám némi agymunkára: emlékszik még valaki a Metallica I Disappear-jére? Igen-igen, bőven a Jason Newsted-es felállásra gondolok, amikor Hetfield még hordószám termelte befelé a whiskey-t, és volt súly a Metallicában. Na, ha ez megvan, akkor adjunk hozzá némi Queens Of The Stone Age-féle elvontságot, mocskot és betegséget. Ha ez így önmagában nem lenne elég, próbálkozzunk meg mondjuk a legújabb Down album világának hozzákeverésével is, amit ízlés szerint fűszerezzünk meg dallamos és fogós refrénekkel, majd tálalás előtt bolondítsuk meg jó adag oldschool rákkenrollal. Ugye, hogy jól hangzik? És ami a baromi vicces, hogy az is. És magyar. Nagy bátorság lenne azt mondani, hogy a Nuke abszolút eredeti és sajátos zenét játszik, mert ez azért ilyen formában túlzás, és a mai világban közel lehetetlen is hatásmentesnek maradni a könnyűzenében, de ami a lényeg, hogy kitűnő érzékkel és kellő újítási szándékkal tudnak hozzányúlni régóta futó stílusokhoz, ami az igényes zenéléshez véleményem szerint elengedhetetlen erény. Meg különben is, kit érdekel néhány elcsépelt sémára épülő ötlet, ha jól megszólaló, jól megírt dalokat hall egy egész nagylemezen keresztül? A kérdés természetesen költői.

Általában utálni szoktam az intrókat, az esetek többségében semmi értelmük. Utoljára a Limp Bizkit agymenéseivel tudtam egyetérteni ilyen téren, azok rendesen megalapozták a hangulatot, és az egyperces kis sample után már lehetett is együtt fuckolni a világra Fred bácsival. A másik véglet, amikor egy album csak úgy in medias res (vagy hogy metálosak maradjunk: in your face) belekezdődik az arcodba, az sem jó. A The Manhunt névre keresztelt felvezető okosság egyfajta középút a kettő között, igazából tökéletesen ellátja a feladatát: ha esetleg valami teljesen más jellegű zenéről kapcsolnál a Soul Injection-re, kellő mértékben kikapcsol az előző világból, hogy a hallójárataid könnyebben be tudják fogadni a rájuk váró, közel 46 percnyi lájtos sártengert. A két, szintén egy-egy perces átvezető számocskáról nagyjából ugyanezt tudnám elmondani, hiszen a Salvador Lemones borongós hangulatfestegetése, valamint a The Great Eraser erősödő lüktetése (amellyel egyébként az album abszolút csúcspontjának ad zseniális alapot) szintén remekül el vannak találva. Szükség is van a felvezetésre, és a pihenőkre, mivel a zenekar nem szórakozik, a Breakdown-t indító kedélyes, kissé Palikát idéző "húúú!" elindítja a lavinát, az album pedig innentől kezdve egészen a legvégéig alig hagy pihenni, folyamatosan van min meglepődni, van mire odafigyelni. A visszafogott headbang pedig még egyedül hallgatva is elkerülhetetlen, tényleg.

Az említett dal címe egyébként rendkívül találó a lemez egészére nézve, hiszen a breakdownokat a jelek szerint nem érintette semmiféle gazdasági válság, egyáltalán nem spóroltak velük a srácok. Persze nem szabad klisés, dögunalmas *core elemekre gondolni ezalatt, a Nuke esetében sokkal inkább dohos, fűszagú, ólomsúlyú belassulásokról, mélyenszántó és hatásos riffekről beszélhetünk, amelyeket kiváló arányérzékkel helyeztek el a számokban. Bár közel minden nótában találhatunk mély, akár Cavalera-i egyszerűségűnek is degradálható gitártémákat, a Soul Injection ennek ellenére egyáltalán nem akar erőltetetten metálkodni, ez a visszafogott és érett zenei hozzáállás pedig értékelendő, különösen napjaink felemás mezőnyében. Nagyon kevés rockzenekar tudja megtalálni az egészséges középutat súly és popularitás között, ám ha egy debütalbumon ez hallhatóan ennyire remekül sikerül, véleményem szerint méretes hülyeség volna nem odafigyelni ezekre a sugárfertőzött srácokra a jövőben. Igen, utóbbi mondatom a rádióknak és TV csatornáknak szól, meg természetesen a hallgatóknak: ezt a lemezt érdemes megvenni.

Nehéz helyzetben vagyok, hiszen ennyi dicsérő szó után nyilvánvalóan a negatívumok felsorolására kéne áttérnem - már csak hitelességem megőrzése végett is -, de sajnos meg vagyok lőve, ezen az albumon egyszerűen minden van, aminek lennie kell egy rockzenei korongon a 21. században. Először is kapunk az arcunkba egy remek kezdőnótát, amelyet egy mesteri refrénnel és atmoszférával megáldott címadó követ, eddig zsír. A tapasztalt zenehallgatóban ezen a ponton joggal vetődik fel a kérdés, hogy vajon eldurrogtatta-e utolsó munícióit ezzel a két bivalyerős számmal a Nuke. A zenekar válasza egy igencsak határozott nem, amely kijelentésüket a Don't Follow Me rádióbarát refrénjével teszik cáfolhatatlanná. Ha pedig sok lenne így elsőre a lendületből, már érkezik is ezüsttálcán a True Love című szerzemény, melynek menetelős, tempóban lényegesen visszafogottabb kezdése úgy hívja fel magára a figyelmet, hogy közben nem fárasztja tovább a hallgatót semmilyen fölösleges pörgéssel; azt meg már szerintem mondanom sem kell, hogy a dal refrénje ismét hibátlan. A banda oldschool rockosabb oldalát hivatott bemutatni a Fed Up: zúdul itt a nyakunkba töménytelen mennyiségű húzós riff, ugrálható groove, és lezárásképpen egy húsos-zsíros breakdown is, csillagos ötös. Mocskos kezdőtémát, és felejthetetlen refrént vonultat fel egyik személyes kedvencem, a Whore Of Babylon is, amelynek utóízével talán átvészeljük valahogy az utána következő 3 töltelékszámot.

Nem kell semmi kimagaslóan rosszra gondolni, nincs semmi probléma a D.T.S pattogós, helyenként némi Panterás ízzel megtámogatott semmilyenségével, ahogy a Hey Dead Man! is egy alapvetően jól sikerült nóta, de az album szintjét azért alulmúlják. Nem is beszélve a Sons Of Smoke kissé erőltetett punkos-belassulós témáiról, szerintem a Soul Injection abszolút gyengepontját ezutóbbi track képezi. Aggodalomra semmi ok, valószínűleg a számsorrend megvitatásánál maguk az alkotók is észrevehették ezt, mivel az album utolsó 6-7 percére tartogatták a tökéletes katarzist, melyet rádióbarát módon I Go Out To Sail In Outer Space névre kereszteltek. Tisztában vagyok a szó elcsépeltségével, de ez a szám egész egyszerűen zseniális, nem tudok rá mást mondani. A címhez hűen valóban kicsit space-jellegű, elszállós, de mégis kőkemény és húzós alapriff annyira megragad az ember fülében, hogy az már szinte idegölő. A refrén pedig a totális zenei aljasság betetőzése, a többperces instrumentális zúzdáról pedig még szót sem ejtettem.

Kismillió dolog miatt lehet gyűlölni egy zenekart, például én átvitt értelemben azért szoktam módfelett utálni bandákat, mert bizonyos dalaikat lehetetlen eltávolítani a hallójárataim mélyéről. Srácok, most komolyan, elmentek ti a p*csába! :D

95%

01. It Came From Beyond 02. Something Is In The Wind 03. 33 04. Hocus-Pocus 05. Ready To Kill 06. How Dare You? 07. Fuerteventura 08. Daredevil In The Dark 09. Inside 10. Restart 11. Lelkem Iránytű

A magyar nép már csak ilyen beletörődő fajta. Lassan két teljes évvel ezelőtt történt, hogy a Kultiplex - azóta már köztudottan lebontásra ítélt - falai között meglátogatott minket a latinvérű numetal egyik legfontosabb nemzetközi képviselője, az Ill Nino. Ez még annyira nem is érdekes, de ha visszaemlékezünk az előzenekarokra, egészen konkrétan az új énekesükkel, Molnár Bálinttal  először deszkákra lépő Insane-re, eszünkbe juthat a szinte teljesen kollektív "Oszkárt akarjuk!" kiáltozás a közönség részéről. Igen, tényleg ennyire régen volt. Két év. És Oszkárnak bizony esze ágában sem volt visszaszállni hosszú évekig frontált zenekarába, hülye is lett volna. Meg a Fradi se került vissza az NB1-be, ez is milyen szomorú, aztán hogy leszarja mindenki egy ideje.

Ahogy a Fradiból is egy financiális alapon működő, narancssárgában bohóckodó majmok gyülekezete lett azóta, az Insane is mintha elkurvult volna. Még jócskán az énekesváltás előtt nyilatkozták tréfásan, hogy mennyire elítélik a belőtt hajú, ilyen-olyan core bandákat, ami akkor még vicces és találó volt, de a megújult felállás, illetve az új vokalistával rögzített lemez ismeretében sokkal inkább kínos, és erősen elgondolkodtató. Bálint éneklése nem volt teljes zsákbamacska már a júniusi debütbuli előtt sem, hiszen a neten fellelhető Circleshine demószámok alapján egy Oszinál lényegesen képzettebb hangú énekest ismerhettünk meg benne, akinek az említett projecthez még fantáziája is volt témák terén. Nekem az a zene egyszerűen tetszett, no. Az Our Island - Our Empire nem tetszik.

Bizonyára elfogult vagyok a zenekarral szemben, hiszen mindhárom nagylemezüket egyszerűen imádtam, a mai napig rendszeresen hallgatom például a 2005-ös King Of Fools-t, amit én - bár tudom, hogy ezért sokan laikus marhának fognak titulálni - egy hibátlan albumnak tartok megjelenése óta. Természetesen lehetett szidni Knapp Oszi énekesi teljesítményét, miért ne lehetett volna, hiszen valóban nagyon megosztó orgánummal rendelkezik, lehetetlen közömbösnek maradni azzal szemben, amit zeneileg művel. Sokszor volt fals, a korábbi albumokon rengetegszer fedezhettünk fel hamis hangokat is tőle, de azt a legmélyebb rosszindulattal sem lehet állítani róla, hogy nem adott olyan karaktert az Insane-nek, ami által ezer hasonló banda közül is fel lehetett őket ismerni. A jó frontember márpedig ezt csinálja: eladja a zenekarát. Molnár Bálint ezt sajnos nem teszi meg, pedig képessége egyértelműen lenne hozzá. És hogy mit gondolok az albumról? Nem rossz. És ez itt a gond. Egy több, mint tíz éve aktívan működő együttessel szemben az elvárások szerintem nem merülnek ki annyiban, hogy megköszönjük nekik, amiért megpróbálkoztak valami kevésbé szarral, mint korábban. Az Insane nem volt szar, egyáltalán nem; márpedig ez az anyag csak akkor lenne több az elfogadhatónál, ha egy pár éve esve-kelve próbálkozó, fiatal zenekar bemutatkozó albumaként ismertük volna meg. Egy egész évben Európa-szerte turnézó, profi banda ne csomagolja már Raffaellós papírba a szart. A "nem rossz" tehát kevés, idegesítően kevés.

Nem szeretnék ennyire leragadni a negatívumoknál, hiszen vannak nagyon erős pillanatai a lemeznek, egy-két szerzeményre még az "ígéretes" szót is nyugodt szívvel stemplizném fel, hiszen még ebben az ezerszer átrágott, visszafogott és tudatos Insane-ben is van azért potenciál - még ha ritkán kerül is felszínre. Kitűnő kezdőnóta a Something Is In The Wind, és annyiból érthető, hogy a srácok ezt választották megjelenés előtti kedvcsinálónak, hogy ez bizony tökéletes lenyomata az egész albumnak. Odavágósan kezdődik, az új Insane kimutatja a foga fehérjét néhány tukatukázós, sablonos punk dobtémával, alsó ZS-re hangolt gitárdenfeléssel, majd rögtön az elején megismerkedhetünk azzal a szörnyű érzéssel, ami szinte az összes számban visszaköszön még: hová tűnt a súly, gyerekek? Rendben van, hogy teret kell engedni a dallamos éneklésnek (amellyel kapcsolatban illetlenség lenne nem megemlíteni Tóth Bertalan basszusgitáros vokálozását, melyet remekül megold élőben is), de ekkora kontrasztossággal kezelni a dallamok és hörgések kérdését szerintem igen komoly hiba. Az albumra került számok ilyen téren szélsőségesen két kategóriába sorolhatók: túl homogének, illetve túl változatosak, középút nincs. Például a 33 című szerzemény esetén az ember csak kapkodja a fejét, hogy mit keres egy húzós metálnóta kellős közepén az a hegedűvel megtámogatott vokálorgia, amelynek hallgatása nagyjából felér egy néhány órányi heves petting utáni faképnél hagyással. Jó meg minden, de nincs vége. A dal felétől a legvégéig építkezik a téma, majd a végén nem lesz belőle semmi. Szörnyű.

Amin még meglepődtem, hogy pont a Hocus-Pocus névre hallgató nóta kapott nemrég videoklipet, nem is akármilyet. A ritmikusan megszaggatott üvöltésen kívül ez a szám sem jó sajnos. Sokkal jobban megérdemelte volna a mozgóképesítést például a How Dare You? című dal, hiszen legalább rendelkezik egy épkézláb refrénnel, amit többszöri végighallgatás után még akár dúdolni is lehet az utcán - ezzel a tulajdonságával jócskán kiemelkedik társai közül, ezen kívül igazán maradandó énektéma talán csak az Inside folyamán lelhető fel a korongon. Hol vannak már a Scare The Crows zord, soksávos refrénjei? És a The End Of The End melodikus brutalitása? Sehol. Ezeket az új számokat lehetetlenség úgy legyömöszölni a közönség torkán, hogy abból együtténeklés legyen, mint a régi szép időkben. A lemezbemutató koncerten Bálint azért megpróbálkozott némi interaktivitással egy kollektív "KILL! KILL! KILL!" üvöltetés formájában, de a Ready To Kill is éppen annyira követhetetlenül semmilyen, mint a többi szám, ezért a közönségnek fogalma sem volt, mégis hová kellett volna pozícionálni ezt a három csodás szót. Az albumra felerőlködött "meglepetés számok" pedig annyira értelmetlenek lettek, hogy számomra megadták a kegyelemdöfést: én ezt a lemezt nem fogom szeretni. Mit keres szaxofonos, spanyol ritmusos töltelékszám egy Insane albumon? És mi késztette arra a fentebb említett King Of Fools albumot is jegyző zenekart, hogy Lelkem Iránytű címmel be merjen vállalni egy csöpögős, Hooligans-t idéző popszámot? Nem értem, egyáltalán nem.

Összefoglalásul szeretném azt írni, hogy a szubjektív tiltakozásom ellenére egy igényes és előremutató magyar lemez született meg a Bakery falai között 2008-ban, ami a ráfordított pénzösszeg tükrében nyilvánvalóan jól szól... de sajnos ez nem igaz. A hangzás konkrétan iszonyatos, talán a legpocsékabb munka, amit az utóbbi években hallottam. Nem is értem, hogy kerülhetett ki a méltán híres érdi stúdióból egy ilyen túlvezérelt, összecsapott felvétel. Az egyetlen dolog, ami miatt megőrzöm szakmai tiszteletemet az Insane iránt, az a novemberi lemezbemutató koncert, amelyen szépen sorrendben eljátszották az Our Island - Our Empire dalait, és tették ezt olyan szintű zenei felkészültséggel,  eltalált hangzással és színpadi jelenléttel, hogy az nem csak itthon példaértékű, de sok-sok elismert külföldi zenekar is megirigyelhetné. Ennek fényében tehát még jobban sajnálom, hogy a fentieket le kellett írnom. Legközelebb jobb lesz ez, srácok!

65%