 | 01. It Came From Beyond |
A magyar nép már csak ilyen beletörődő fajta. Lassan két teljes évvel ezelőtt történt, hogy a Kultiplex - azóta már köztudottan lebontásra ítélt - falai között meglátogatott minket a latinvérű numetal egyik legfontosabb nemzetközi képviselője, az Ill Nino. Ez még annyira nem is érdekes, de ha visszaemlékezünk az előzenekarokra, egészen konkrétan az új énekesükkel, Molnár Bálinttal először deszkákra lépő Insane-re, eszünkbe juthat a szinte teljesen kollektív "Oszkárt akarjuk!" kiáltozás a közönség részéről. Igen, tényleg ennyire régen volt. Két év. És Oszkárnak bizony esze ágában sem volt visszaszállni hosszú évekig frontált zenekarába, hülye is lett volna. Meg a Fradi se került vissza az NB1-be, ez is milyen szomorú, aztán hogy leszarja mindenki egy ideje.
Ahogy a Fradiból is egy financiális alapon működő, narancssárgában bohóckodó majmok gyülekezete lett azóta, az Insane is mintha elkurvult volna. Még jócskán az énekesváltás előtt nyilatkozták tréfásan, hogy mennyire elítélik a belőtt hajú, ilyen-olyan core bandákat, ami akkor még vicces és találó volt, de a megújult felállás, illetve az új vokalistával rögzített lemez ismeretében sokkal inkább kínos, és erősen elgondolkodtató. Bálint éneklése nem volt teljes zsákbamacska már a júniusi debütbuli előtt sem, hiszen a neten fellelhető Circleshine demószámok alapján egy Oszinál lényegesen képzettebb hangú énekest ismerhettünk meg benne, akinek az említett projecthez még fantáziája is volt témák terén. Nekem az a zene egyszerűen tetszett, no. Az Our Island - Our Empire nem tetszik.
Bizonyára elfogult vagyok a zenekarral szemben, hiszen mindhárom nagylemezüket egyszerűen imádtam, a mai napig rendszeresen hallgatom például a 2005-ös King Of Fools-t, amit én - bár tudom, hogy ezért sokan laikus marhának fognak titulálni - egy hibátlan albumnak tartok megjelenése óta. Természetesen lehetett szidni Knapp Oszi énekesi teljesítményét, miért ne lehetett volna, hiszen valóban nagyon megosztó orgánummal rendelkezik, lehetetlen közömbösnek maradni azzal szemben, amit zeneileg művel. Sokszor volt fals, a korábbi albumokon rengetegszer fedezhettünk fel hamis hangokat is tőle, de azt a legmélyebb rosszindulattal sem lehet állítani róla, hogy nem adott olyan karaktert az Insane-nek, ami által ezer hasonló banda közül is fel lehetett őket ismerni. A jó frontember márpedig ezt csinálja: eladja a zenekarát. Molnár Bálint ezt sajnos nem teszi meg, pedig képessége egyértelműen lenne hozzá. És hogy mit gondolok az albumról? Nem rossz. És ez itt a gond. Egy több, mint tíz éve aktívan működő együttessel szemben az elvárások szerintem nem merülnek ki annyiban, hogy megköszönjük nekik, amiért megpróbálkoztak valami kevésbé szarral, mint korábban. Az Insane nem volt szar, egyáltalán nem; márpedig ez az anyag csak akkor lenne több az elfogadhatónál, ha egy pár éve esve-kelve próbálkozó, fiatal zenekar bemutatkozó albumaként ismertük volna meg. Egy egész évben Európa-szerte turnézó, profi banda ne csomagolja már Raffaellós papírba a szart. A "nem rossz" tehát kevés, idegesítően kevés.
Nem szeretnék ennyire leragadni a negatívumoknál, hiszen vannak nagyon erős pillanatai a lemeznek, egy-két szerzeményre még az "ígéretes" szót is nyugodt szívvel stemplizném fel, hiszen még ebben az ezerszer átrágott, visszafogott és tudatos Insane-ben is van azért potenciál - még ha ritkán kerül is felszínre. Kitűnő kezdőnóta a Something Is In The Wind, és annyiból érthető, hogy a srácok ezt választották megjelenés előtti kedvcsinálónak, hogy ez bizony tökéletes lenyomata az egész albumnak. Odavágósan kezdődik, az új Insane kimutatja a foga fehérjét néhány tukatukázós, sablonos punk dobtémával, alsó ZS-re hangolt gitárdenfeléssel, majd rögtön az elején megismerkedhetünk azzal a szörnyű érzéssel, ami szinte az összes számban visszaköszön még: hová tűnt a súly, gyerekek? Rendben van, hogy teret kell engedni a dallamos éneklésnek (amellyel kapcsolatban illetlenség lenne nem megemlíteni Tóth Bertalan basszusgitáros vokálozását, melyet remekül megold élőben is), de ekkora kontrasztossággal kezelni a dallamok és hörgések kérdését szerintem igen komoly hiba. Az albumra került számok ilyen téren szélsőségesen két kategóriába sorolhatók: túl homogének, illetve túl változatosak, középút nincs. Például a 33 című szerzemény esetén az ember csak kapkodja a fejét, hogy mit keres egy húzós metálnóta kellős közepén az a hegedűvel megtámogatott vokálorgia, amelynek hallgatása nagyjából felér egy néhány órányi heves petting utáni faképnél hagyással. Jó meg minden, de nincs vége. A dal felétől a legvégéig építkezik a téma, majd a végén nem lesz belőle semmi. Szörnyű.
Amin még meglepődtem, hogy pont a Hocus-Pocus névre hallgató nóta kapott nemrég videoklipet, nem is akármilyet. A ritmikusan megszaggatott üvöltésen kívül ez a szám sem jó sajnos. Sokkal jobban megérdemelte volna a mozgóképesítést például a How Dare You? című dal, hiszen legalább rendelkezik egy épkézláb refrénnel, amit többszöri végighallgatás után még akár dúdolni is lehet az utcán - ezzel a tulajdonságával jócskán kiemelkedik társai közül, ezen kívül igazán maradandó énektéma talán csak az Inside folyamán lelhető fel a korongon. Hol vannak már a Scare The Crows zord, soksávos refrénjei? És a The End Of The End melodikus brutalitása? Sehol. Ezeket az új számokat lehetetlenség úgy legyömöszölni a közönség torkán, hogy abból együtténeklés legyen, mint a régi szép időkben. A lemezbemutató koncerten Bálint azért megpróbálkozott némi interaktivitással egy kollektív "KILL! KILL! KILL!" üvöltetés formájában, de a Ready To Kill is éppen annyira követhetetlenül semmilyen, mint a többi szám, ezért a közönségnek fogalma sem volt, mégis hová kellett volna pozícionálni ezt a három csodás szót. Az albumra felerőlködött "meglepetés számok" pedig annyira értelmetlenek lettek, hogy számomra megadták a kegyelemdöfést: én ezt a lemezt nem fogom szeretni. Mit keres szaxofonos, spanyol ritmusos töltelékszám egy Insane albumon? És mi késztette arra a fentebb említett King Of Fools albumot is jegyző zenekart, hogy Lelkem Iránytű címmel be merjen vállalni egy csöpögős, Hooligans-t idéző popszámot? Nem értem, egyáltalán nem.
Összefoglalásul szeretném azt írni, hogy a szubjektív tiltakozásom ellenére egy igényes és előremutató magyar lemez született meg a Bakery falai között 2008-ban, ami a ráfordított pénzösszeg tükrében nyilvánvalóan jól szól... de sajnos ez nem igaz. A hangzás konkrétan iszonyatos, talán a legpocsékabb munka, amit az utóbbi években hallottam. Nem is értem, hogy kerülhetett ki a méltán híres érdi stúdióból egy ilyen túlvezérelt, összecsapott felvétel. Az egyetlen dolog, ami miatt megőrzöm szakmai tiszteletemet az Insane iránt, az a novemberi lemezbemutató koncert, amelyen szépen sorrendben eljátszották az Our Island - Our Empire dalait, és tették ezt olyan szintű zenei felkészültséggel, eltalált hangzással és színpadi jelenléttel, hogy az nem csak itthon példaértékű, de sok-sok elismert külföldi zenekar is megirigyelhetné. Ennek fényében tehát még jobban sajnálom, hogy a fentieket le kellett írnom. Legközelebb jobb lesz ez, srácok!
65%
